Drága, Imádott Kincseim!
Annyira hatalmas nagy örömmel tölt el
minket, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket a jelen pillanata, hiszen már mi
is borzasztóan vártuk ezeket a perceket. Hát, még én, hiszen ez a fejezet
nagyon a szívemhez nőtt a saját írásaim közül és már alig vártam, hogy
megmutathassam Nektek! Bár igaz, ami igaz kicsit újítottam rajta a bekezdéseit
illetőleg. Nagyon szépen szeretnék megköszönni mindent szerecsendio nevében is,
hiszen egyszerűen elképesztőek vagytok! *.* A legjobb olvasók a világon! <3
Gondolom azért a címből nem sok minden kitalálható, de azért rá lehet
jönni, hogy egy dalról van szó és természetesen az a bizonyos Harry reakció is
megmutatkozik a pofon kapcsán, ami az arcán csattant. A Will utálóknak pedig jó
hírrel szolgálhatok; a srác ebben az epizódban sem fog szerepelni, viszont nem
fog eltűnni! :) Látom, sokan nem szeretitek őt, amin nem is csodálkozom, de
minden történetben szerepelnie kell egy negatív karakternek :)
Nem is fecsérelném bővebb szavakkal a drága
időtöket csak ismételten szeretnék köszönetet mondani és jó olvasást kívánni
Nektek! <3
Millió puszim és fojtogató ölelésem a
Tiétek,
kriszty96 <3 <3 <3
...............................................
Énekeld
el!
„Dal.
Egy eszköz, amellyel sok érzelem kifejezhető és hozható szívünk dobozának
legaljáról a napos, oxigénnel üde felszínre. Sokfelé sodornak minket szálai, s
mindig azon vagyunk, hogy életünk jelentős részévé váljanak az általa
közvetített érzelmek. S olykor akkor is hasznát vesszük, mikor bocsánatért
esedezve körmöljük le elménk kottájából a bocsánatkérő sorokat!”
Harry Styles
Egyetlen érintés képes
összetörni, széttiporni és a semmibe szalajtani. Ekkor ébredsz rá arra, hogy
mit is követtél el, még ha azt te sem láttad jónak tudatosul benned egy
testlenyomat által, hogy mindenért te vagy felelősségre vonható!
Csak három röpke szó kattogott elmém
kazánjában. S ez a három is olyan volt akár egy átok. Egy átok, amely
megbéklyózza az emberi elmét, s a szívet oly anyaggal borítja be, amelynek máza
tüskékkel hímzett, azonban ezek inkább befelé nőttek, mintsem a külvilág
árnyalatainak színeiben csillogtak volna. S koponyám egész lénye is sebzett
volt ennek a három szónak a jelentőségébe belegondolva, s pusztán csak abban
bíztam, hogy valaki elhozza nekem a régen epekedve várt fájdalomcsillapítót.
Azon pirulát, amely eltűnteti fejemből az összes fájdalmat gerjesztő villámot.
De tudtam, hogy senki sem adhat feloldozást bűneim alól, melyeket nem állt
szándékomban egy lapáttal elásni a felejtés gödrének legmélyére, amely arra
hivatott megszületni, hogy a gyáva, megfutamodott emberek bűneit magába
gyűjtse. Hiszen ebben az esetben csak egy ember a ludas, aki mindenért
hibáztatható. Én. Egy pofon. Egyetlen
érintés, ami nem csak a testemnek okozott fájdalmat, hiszen ez a mozzanat a
lélekig hatol és annak mélyén hatalmas sebeket ejt. Összetöri a szívet, hiszen
ez akár szótlan tett, mégis sokat mondó. A haragosan levegőbe emelkedő kéz,
melynek ujjai végül arcomon csattantak érzelmileg labilisak ugyanakkor azoktól
túlfűtöttek is voltak. Ez a röpke testbeszéd pontosan elárulta számomra a
hosszú évek gyötrődését. Hogy az a lány, akit mindig is védeni és oltalmazni
akartam pont énmiattam veszett el az óceán hullámainak legmélyén. Azon a
helyen, ahol az én lábaim is algába ragadtak. Körém tekeredtek a tengeri
növények ágai és kifacsarták egész testemből a hitet. Azt az érzést, ami
egészben tartja a pozitív hullámokat és megvéd a széthullás gondolatától. De
azért lássuk be mindennek ellenére testem egyben volt, hiszen kártevő
gondolatok nem lepték be fejemet, mert tudtam mit akarok.
Az élet csapások
folyamatát mutatja meg a szemnek és felfedi azt mennyire is könnyű státusz az,
amikor valaki kiveszik a közeli útjaink járdájáról. Elveszítünk valakit, akiért
egész életünkben harcolni akartunk és csak későn jövünk rá arra, hogy mégis
mellette akarunk lenni!
Elvesztés
– ez a borzalmas szó ragadt meg leginkább képzeletemben, s uralkodó jellemmel
hatott ki egész lényemre. S most hogyan legyen tovább? Hiszen, ha már valaki
kiveszik kőjárdáid peronjáról nincsen túl sok választásod. Vagy mész fejjel a
falnak, ami azt eredményezni, hogy még jobban összetörsz, s kilátástalanná
válik helyzeted, vagy választod a másik eset lehetőségét. Harcolsz. S ez
számomra teljesen lehetetlen. Nekem már csak a harmadik út maradt, ami maga a
kibúvó; a vágyakozás. Vágyakozók Utána és kivárom a kellő utat, amikor is már
szabaddá válik szíve és annak kapuján beengedve ismét életébe csöppenhetek. De ez maga a gyávaság – suttogta fülembe
egy gondolatmenet, ami elmémig is elszivárgott. – Jobb, ha elfelejted. Ilyen egyszerű. Túl könnyű elveszíteni
valakit, aki fontos a számodra, s ekkor már nem látod a fellegektől az ezer
színben pompázó szivárvány csúcspontját csak a lemenő nap fénye tűnik fel
szemeid előtt, ami már messze jár a horizonton. Túlságosan későn veszed észre a
szépen, ami pillanatok alatt szertefoszlik és eltűnik az előtted tornyosuló táj
látképedből. Kiveszik az aroma és csak szmog, köd és bűz marad meg emlékül. És
ez feléleszti benned a keserűséget. Eszedbe juttatja, hogy valahogyan tovább
kellene haladnod, de egy bíztató szorítás nélkül képtelen vagy cselekedni és
teljesen összetörsz, miközben mindenért magadat hibáztatod.
Sok millió helyzet
van, melyekhez érzések is csatlakoznak és felfedik előttünk azt a látképet,
amiből már testünk nem szabadulhat ki csapások nélkül. Mindenért magunkat
sajnáltatjuk, ami egy újabb érzés lavináját indítja el, majd végül már csak
szánni – bánni tudjuk azt, amit elkövettünk, miközben önmagunkat korbácsoljuk!
Több millió tulajdonság lakozik egy emberi
szívben, amelyek csak arra várnak, hogy a kellő helyzetben előbukkanhassanak
odvukból és nyakunkba szalajtsák a kínok kínját. Megajándékoznak negatív
hullámok millióival, s a legeslegrosszabb helyzettel, amely egy nem kívánt
tulajdonsággal jár együtt; szánalmas.
S én is pontosan ez vagyok. Egy szánalomra méltó lény, aki elveszítette azt,
aki a legfontosabb ember volt az életében. Azt az embert, akiért mindent
megtett volna, s sosem akarta cserbenhagyni. A szörnyeteg szétzilálta a reményt
és elvette Tőle a boldogság lehetőségét, miközben ő - azaz én - is összetört.
Úgy éreztem, mintha a szívem még a megszokottnál is kisebb darabokban hevert
volna az előttem elterülő úton, amelyet bár be akartam járni talpam egyszerűen
retteget rálépni a szilánkokra. A szívem üvegdarabjaira, amik az évek
haladtával porossá váltak az aszfalton, ahova én magam száműztem őket. Tönkre
tettem magamat. És erre csak most jöttem rá. Hagytam, hogy a bolond eszem
irányítson és minden rosszba belekeveredtem; ajkaim takarásában álló száj
bensőm rengetegszer bűzlött az alkoholtól, míg ágyam paplanja nők sokaságának
számát őrizte. Önmagamat pusztítottam el, hogy ezzel kizárjam azt, ami régen
boldoggá tett és, amit egyben és is zúztam porrá.
Az égő pontra helyeztem ujjaimat és még
mindig lefagyva álltam a szobában. Szemem az asztalon megterített étkészlet felé
irányult, s kezdett minden világossá válni elmém előtt. Lassan botorkált el
agyamig a gondolat feltételezése, ami kibontotta szirmait és megmutatta nekem a
kiábrándító valóságot. Azt, hogy nincsen minden úgy, ahogyan én gondoltam és,
ahogyan terítékre hozták személyemnek.
- Hát, ez elég kínos volt – vakarta meg
zavartan tarkóját a tőlem pár méterre álló Gemma, s becsukott szemmel
tanácstalan mosoly ült ki arcára. Kezem ökölbe szorult agytekervényem pedig
ismét munkába lendült. Nem éreztem cseppnyi haragot, utálatot sem pedig
gyűlöletet. Csak csalódottság csücsült a szívemben, amiért a családom részének
egyik tagja az orromnál fogva vezetett és egy olyan cselekményt adagolt be
nekem gyógyszer módjára szavak formájában, amik mint kiderültek nem lehetséges
elemei a kialakult, megteremtett valóságnak. – Azt hiszem jobb lesz, ha most… - katonáskodva, szedve lábait
gepárd módjára akart elmenekülni tettének lénye mellett, amely engem
elszomorított. Itt akarta hagyni azt a szituációt, ami miatt alakult ki és a
levegőt kínos aromával járta át. De én nem engedtem, hogy otthagyja a frontot.
- Nem mész te sehova – kaptam utána és még
éppen sikerül megcsípnem a vállát, s magam felé fordítottam testét, de ő, nem
mert a szemembe nézni, inkább lehajtottam fejét és a márványköves padlót
kémlelte, amely még gyerekkorunkból származott. – Gemma hazudtál – emeltem fel
a hangomat, amelyből szinte szűrhető volt az indulat, ami igaz bár
besűrűsödött, de így csak még nagyobb él hálózattal rendelkezett. – Azt mondtad
Cara ki akar békülni velem.
- Hát, nem voltam túl őszinte – ajkát rágva,
homloka apró ráncokba szalad, s közben mutató ujjainak begyeit össze –
összeérintette és egész végig ezt a mozzanatot tanulmányozta. -… kicsit variáltam az alap
sztorin.
- Mennyire kicsi az a kicsi? – szemöldökeim
egybe szaladtak, s szemem összeszűkülve kíváncsian meredt el az előttem álló
lányon, aki tépelődni látszott.
- Nagyon nagy – mondta végül megadva magát
hatalmas sóhajtása közepette. – Ne légy
rám pipa, jó? – kezei védekezően emelkedtek maga elé a levegőben és hátrált is
egy lépést. – A békülés része igaz a dolognak, - árulta el, ami egyáltalán nem
nyugtatott meg, hiszen csak az igazat akartam arról tudni, hogy vajon akkor
Cara miért is lepődött meg jelenlétem miatt ennyire. – de én akartalak
kibékíteni titeket, – folytatta kiengedve tüdejéből az elhasználódott levegőt.
– viszont nem úgy sült el, ahogyan terveztem.
- Igen, minden balul alakult és így most még
jobban utál, mint valaha – panaszoltam csendesen annak ellenére, hogy belül
majd felrobbant elmém kazánja. A tüzelő anyagot, mintha nyakon öntötték volna
egy liter olajjal, ami még magasabbra emelte a lángcsóvákat.
- Azért ennyire nem kell túlzásokba esni –
utasított erélyesen majd halkabbra véve hangerejét befejezte a gondolatmenetet,
ami nyilván egész elméjében csengő módjára csilingelte be az ottani teret. – Az
egész semmiség.
- Te semmiségnek nevezed azt, ami történt? –
rivalltam rá feszülten és hagytam, hogy a bennem felgyülemlett harag
kiszivárogjon a külvilágba és egyenesen nővéremre zúduljon a pokoli ellenszenv,
amit igazából saját magam iránt tápláltam. Azonban mégis rajta csattant az
ostor. – Gemma nem látsz a szemedtől? Megütött – mutattam az arcomon megmaradt
ábrára, ami tenyérformát öltött. – és elment – kezem az ajtó felé siklott,
melyet pár pillanattal ezelőtt Cara oly erőséggel csapott be, hogy az sem
kétséges az ajtó bármikor kiszakadhat a fatokból. – Ez egyáltalán nem semmiség.
– Öles léptekkel indultam meg a nappali felé hátam mögött hagyva Gemma – t, aki
csak megszeppenve figyelte, amint elvonulok. Idegesen túrtam hajkoronámba, s
még ennél is indulatosabban vetettem magamat a bőrhúzató kanapé, süppedős
matracába. Az egész szoba régi fényében pompázott azokból az időkből, mikor a
családunk még teljes életet élt, vagyis apánk, az igazi apánk is oldalunkon
járta be a falak által körülölelt teret. Az aranyszínű tapéta némely felületét
porosodó könyvespolcok takarták, s polcaikon vaskos könyvek telepedtek abc
sorrendbe felhalmozva. Képek milliói díszként bekeretezve csüngtek a falon,
amelyek kellemes pillanatokat idéztek fel, viszont, amint nővéremen kívül
felfedeztem egy keretbe foglalt, velünk egykorú lány arcát még inkább
nyomorultul éreztem magamat. Cara mosolyogva bámult a kamerába, miközben haját
a kósza szellő söpörte magával, s egész arcát átjárta a fuvallat, amely karjain
igencsak meglátszódott, ugyanis az akkori csípős levegő hatására kezének
szőrszálai az ég felé meredeztek. A lány maradandó a mosoly viszont olyan akár
egy vándor koldus. Arcokat jár be és kápráztat el, de mikor már unja az adott
alanyt fogja holmijai rakását és odébbáll. Olyan akár a szívemben lakozó boldogság;
elhaló.
- Tudod, egy ideje már gyanakodom valamire –
jelent meg előttem Gemma összefont karokkal. – Mit csináltál a születésnapod
estéjén?
- Miféle kérdés ez? – hangos levegőm
frusztráló ívekben tört ki tüdőmből, miközben két tenyerem idegesen szántotta
végig arcbőrömet és összetéve, mintha imádkoznék megállapodott ajkaim előtt. Nem
értem el a feltett mondat értelmi szintjét, de igazából nem is kötötte le
fantáziámat hova is akar kilyukadni. Túlfeszült voltam a gondolkozáshoz.
- Válaszolj! – utasított erélyesen azon
hangnemben, ami mindenkiből képes kifacsarni minden információt, amire csak
szüksége van. Kiskoromban mindig is rettegtem ettől az oldalától, ami összes
kigondolt tervért gát nélkül elérte. S most is jobbnak láttam, ha nem szállok
vele és az akaratával szembe.
- Miután beszéltem veled a Temzéhez mentem –
gyomrom felkavarodott, amint visszaemlékeztem arra az éjszakára. Arra a napra,
mikor életem legeslegnagyobb baklövését követtem el, ami még most is kísért.
Úgy támad rám akár vadász puskája az ártatlan őzgidára, csakhogy azzal az
állattal szemben én nem vagyok fehérbárány. Ott és akkor mindent feledni
akartam; Cara – t. És ezért borzasztó eszközhöz folyamodtam. Ismét az alkohol
csapdájába estem, s így esélyt adtam egy személynek arra, hogy sakkban tudjon
tartani. Egy személy, aki miatt végül mégiscsak hazakényszerültem szabadságom
idejére és csak remélni tudom, hogy ide nem fog utánam jönni és még inkább
pokollá tenni az életemet.
- És? – szépen ívelt szemöldökei az ég felé
haladtak hangja pedig kíváncsiság folyadékának tartalmától bűzlött.
- Taylor hívott és bedobtam a folyóba a
mobilomat – suttogtam elhalón, miközben még mindig a múlt fogságába fagytam, s
akár egy túlsúlyos kisegér beszorultam az aprócska lyukba. Mintha az idő
megdermedt volna abban az idősávban, amikor hatalmas hibát vétettem. A
széthajigált párnák és paplanok képe szemem elé telepedett, mintha időgéppel visszautaztam
volna az életem azon szakaszához, ami a legéjsötétebb szituáció árnyékával
szelte keresztül egész valómat.
- Így már minden világos – nyögött fel és
idegesen fordult el tőlem, miközben tenyerébe temette arcát.
- Igen, ezért nem tudott anya elérni –
vallottam be a nyilvánvalót, ami miatt vádlón támadt rám a hazaparancsoló
levelében. S az igazat megvallva szánt szándékkal nem jelentkezetem az új
számommal illetőleg, mert minden nemű kapcsolatot meg akartam szakítani nem
csak vele, hanem a láthatatlan kapoccsal is, amely még mindig Cara – hoz köt.
De be kell látnom, hogy ez teljesen lehetetlen, s sosem fogom magamat túltenni
Rajta, így csak egy út maradt; a megszerzés.
- Én nem erről beszélek – ugrasztott ki
gondolataim ládikájának egyik polcát bebarangoló gondolataim közül és harsány
hangszíne azon nyomban felélesztette bennem a kíváncsiságot teljesen
gyökerestül. – Az most a legkevesebb. Arra gondoltam, hogy titeket, kettőtöket
miért volt lehetetlen akkor kibékíteni.
- Mi van? – pislogtam rá nagyokat, mellyel
kifejeztem értetlenkedésemet. – Beszélj már világosan, úgy hogy én is értsem! –
kértem egyre izgatottabban, mert éreztem, hogy az, amit dugdos előlem igen nagy
hatással lesz egész lényemre. Ugyanakkor féltem is megtudni az elrejtett
tudásmorzsát, hiszen az is lehet, hogy ez egy újabb fellegi csapás lesz a
számomra.
- Azon az estén Cara írt neked egy SMS – t –
tájékoztatása hallatán teljesen lefagytam, s szemeim elkerekedett állapodba
rendeződtek, szívem pedig mintha hirtelen összefolyt volna ép állapotába és
hevesen dobogott itt – ott kikandikálva bordafalam oszlopai közül.
- A rohadt életbe! – úgy ugrottam fel, mint,
akinek farába vipera csípett, s úgy éreztem ez a kártevő a szívemet és
esélyeimet is megfertőzte, amink következtében helyzetem kilátástalanná vált. –
Hogy az a… -
kezem hatalmasat lendült és csak pár pillanattal később jutott el tudatomig,
hogy Anyu díjnyertes virága a földön hever, holtan körülötte pedig üvegcserepek
feküdtek, míg némelyik átvágta a növény torkát. – Elástam magamat. Igen,
láttam, hogy üzenetem érkezett, de pont akkor lendült meg a kezem – testem akár
egy halott tetem esett a kanapéra vissza és lehajtott fejem térdeim vonalát
súrolta, miközben lecsukott szemem alól könnyek szöktek a külvilágba.
- Öcsi – hallottam meg közvetlenül magam
mellől a vékonyka hangot, amely egyáltalán nem neheztelt rám, sokkal inkább
sajnált, ami csak még inkább fájt. Nincs szükségem sajnálatra, főleg nem a
miatt, amit csakis saját magamnak köszönhetek. Keze a hátamra siklott, s
körkörös mozdulatokat varázsolva azon testfelületemre szinte éreztem magamban a
biztatása nyomait, de ezek a rezgések bizony nem jutottak el szívemig, sokkal
inkább megrekedtek gyomromban, amiket hamar szét is mart az ott élő sav.
- Most mit csináljak? – hangomban
tanácstalanság bujkált, s egészen sápad benyomás keltettem, mikor arcomat
szemügyre vettem a szomszéd fal tükrében.
- Meg kellene vele beszélned a dolgot –
ajánlata tétova ugyanakkor egészen bölcs volt, ha arra akart célozni, hogy
rohanjak a vesztembe. Hiszen ki akarna velem szóba állni ezek után, ami mint
kiderült a félreértések kalitkájában is kikötött.
- És mégis hogyan? – fakadtam ki idegesen és
ujjaim úgy álltak el ágymástól tanácstalanságomban, hogy még egy motorbicikli
is befért volna közéjük. – Nem hinném, hogy kíváncsi a szánalmas magyarázatomra
és szerintem látni sem akar.
- Akkor vesd be az erősségedet – kacsintott
rám, majd felállt a kanapéról és a konyha felé szökellt, miközben én
értetlenkedve bámultam nyomába. – Jaj, ne mond, hogy ennyire agyilag zokni
vagy?! – nézett vissza válla felett félúton, s közben tenyere homlokán csattant
kilátástalanságom láttán, amely nem volt képes megfejteni mi is járhat női
fejében. – Énekeld el! – javasolta, amit némi pislogás kíséretében agyam
fontolóra is vett.
- Ez… - suttogtam magam elé meredve, mire Gemma
megforgatta szemeit, mintha azt hitte volna, hogy még mindig nem fogtam fel mit
is mond -… nem is
rossz ötlet – bólintottam rá, míg nővérem arcán hatalmas mosoly áradt szét. –
Írhatnék neki egy dalt. De mégsem jó! – csóváltam meg végül a fejemet, amikor
még jobban átgondoltam a haditervet. S akár nem néztem Gemma arcára így is
magam előtt láttam, amint rémület ül ki az arcára. – Nem hallgatná meg. Ha
odaállítok, hozzájuk elzavar.
- A klubban ma este bárki előadhatja a
számait – feje jobb irányba ívelt, hogy megpróbálhasson szemembe pillantani,
aminek látványát elrejtettem előle, s még mondata hallatán sem éreztem jónak ezt
az ötletcsavart, hiszen mi a garancia rá, hogy Cara ma este jelen lesz azon a
helyen? – Szabad est lesz. Elcsalom Cara – t neked pedig csak annyi a dolgod,
hogy megírod a dalt, eljössz oda és felénekled neki. – Hatalmas sebességgel
pattantam fel ültömből és egyenesen Gemma felé szaladtam, akit karjaim
fogságába zárva pörgettem meg a minket körülvevő levegőben.
- Köszönöm nővérkém – hálálkodtam ordibálva a
boldogságtól, s abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy forog velem a világ,
hiszen van remény. Esélyt kaptam arra, hogy kijavítsam a hibáimat és rendbe
tegyem életem ezen szakaszát. S hogy a másikkal mi lesz? Azt nem tudom. De most
csak egy a lényeg; kaptam egy alkalmat, amivel visszanyerhetem az én Csillagom
bizalmát.
- Hé, tegyél le, el fogunk szédülni! – kacaja
betöltötte az egész szobát, miközben az én pofacsontomat a mosoly varázsolta
csillogóvá, amilyen már egészen régen volt.
- Mi ez a nagy öröm? – jelent meg Robin Anyu oldalán,
a lépcső tetején, miközben én hagytam, hogy Gemma talpa érintkezzen a talaj
biztonságot nyújtó fedelével.
- Harry ír egy dalt Cara - nak, hogy
megbékéljen – újságolta ujjongva a mellettem álló nővérem, miközben lába el –
elhagyta a szőnyeg felszínét. – És ma este felénekli neki a klubban – Anyu
arcára riadalom ült ki, mint, aki félti a pici fiát a lehetséges kudarctól, de
engem már az sem érdekelt, ha hét óceánt kell átúsznom és meg kell küzdenem
algák millióival, hiszen Gemma – nak igaza van. El kell sikálnom a régi
történetet, hogy az folytatódhasson új lapok oldalán az élet vaskos könyvében.
- Akkor sietned kell, mert csak két órád van
kölyök – mosolygott rám biztatóan nevelőapám és fejével a faliórára bökött. Az
időmérő idegesítő kattogását kikerülve láttam, amint mutatók még az ötöt is
felülmúlják és érzetem a sürgető idő súlyosságát. Hirtelen akkora adrenalin
szint szakadt rám, hogy ha nem tudnám mennyire is fontos helyzet ez
összerogytam volna és a parkettás padlóra rogyok, amin a rajta pihenő szőnyeg
szálai a számba süllyednek.
- Igen, már megyek is – kikerülve nevelőimet
kettesével szegtem a lépcsőfokokat és félretéve a lábaimban az előbb élő
fáradtságot energiahullámok milliói szabadultak fel egész bensőmben, amelyek
oly hatalmasak és erősek voltak, hogy ki is szivárogtak a felszínre.
- És mi lesz az ebéddel? – szökött el fülemig
Anyu kérdő mondata, de ekkor már hangosan becsapódott mögöttem a szobám ajtaja.
A Niall – tól kölcsönkapott gitárt megszabadítottam tokjától és az ágyra
helyeztem. Idegesen kutattam asztalomon egy tiszta lap után, amelyhez ugyebár
íróeszköz is dukál, de kapkodásom nem eredményezett oly papírdarabot, ami
rendelkezésemre állhatott volna. S pedig én le akartam írni. Körmölni akartam a
bennem élő érzések mindegyikét azonban a Sors ismét nem volt a segítségemre.
Megint gátat emelt a cél elé így csak egyetlen dolgot tehettem; muszáj agyamba
égetnem a szöveg aromáját. Elmémben kell összeállítanom a kotta fergetegek
által diktált hangjegyeket, amelyek lényege ennyit takar, Let Her Go – azon tett, ami hagyja, hogy egy szív bűnhődjön
baklövése következtében. De ad reményt, hiszen akár hagyom elveszni Őt, ennek
ellenére elhatározhatom, hogy rendbe is illesztem a kirakós darabkákat. Hiszen
mire is való az élet, ha nem arra, hogy tanuljunk a hibáinkból? És én átvettem
a leckét. S ebben a célom elérésében az élet legnagyobb varázsa lesz a
segítségemre; a zene. Énekeld el! –
csöngött fülemben Gemma mondata, s én máris elvesztem a hangjegyek ihletének
világában, hogy kifejezzem mit is jelent számomra ez a legnagyobb csillaga az
égen, az én Csillagom.
Sok mindent
megbánhatunk, mi hétköznapi emberek, s ha kapunk erős támaszokat, amelyek
éreztetik velünk, hogy nincs minden veszve, biztató szavaik által felkelhetünk
a jéghideg padlóról. Igaz nem mindig van megfelelő módszer azokra a tettekre,
amelyeket elkövettünk, de mindenféleképpen könnyít a helyzeten, ha a saját
nyelvünkön fejtjük ki a mérhetetlen hibáink okát!
Drága Bloggerinák! :)
VálaszTörlésJesszusom! Annyira jó lett a rész, hogy szóhoz sem jutok! Szegény Harry :/ Azért sajnálom, mert helyre akarja hozni a hibáit, de annyit agyal mindene, hogy amíg a gondolat menete végére ér meggondolja magát és megfutamodik. Még jó, hogy van neki egy Gemmája :) Én már nagyon izgulok a következő részért, hiszen alig várom Cara reakcióját!
Legyen már vasárnap!!! :D
Sok és még annál is több puszi, Kriszti
Drága Kriszti!
TörlésÉs sem jutok szavakhoz! Annyira izgatott vagyok még most is, a szívem folyamatosan kalapál, mivel ezt a részt nagyon megszerettem a saját írásaim közül és melegséggel önt el, hogy így gondolod! <3 Nos, Harry tényleg sajnálatra méltó és valóban helyre akarja hozni a hibákat, amiket vétett, s nemsokára kiderül miért is követte el ezeket. Nem szeretném kifejteni mi okoztak a múltban meghozott döntéseit, hiszen azzal elárulnám a történet jókora, bár nem annyira hatalmas mennyiségét :) Valóban megfutamodna, ha nem lenne mellette a szeretett nővére és nagyon örülök annak, hogy Gemma végül ekkora szerepet kapott, mert eleinte nem akartuk ezzel megajándékozni. A következő fejezetben pedig garantáltan megismerkedhettek Cara reakciójával, ami egy csodás epizód lett ezt elhiheted nekem! :) Én is/ mi is izgatottan várjuk a vasárnapokat! :)
Millió puszi és szoros ölelés! <3 <3 <3 Nagyon köszönjük, hogy írtál és biztatsz bennünket! <3 <3 <3
Kedves Hihetetlenültehetséges Bloggerinák!
VálaszTörlésMikor láttam, hogy kriszty96 írta ezt a részt, hihetetlen jó elmélkedős részekre számítottam, és egyáltalán nem csalódtam. Olyan hasonlatokat tudsz összehozni, hogy háromszor olvastam újra némelyiket és nem akartam elhinni, hogy most nem egy bestsellert olvasok.
Eszméletlen jó fejezet lett, izgatottan várom a folytatást, de legjobban azt, mikor Cara és Harry végre egymás nyakába borulnak és belátják, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. :3
xoxoKatherine.
ui: be kell valljam, ma reggel kellemes érzéssel töltött el, mikor belegondoltam, hogy ma új részt hoztok. :3
Drága Katherine!
TörlésKöszönöm azt, hogy így gondolod! <3 Esküszöm ezzel a megjegyzéssel sikerült elérned, hogy könnyeket engedjek ki a szemeimen! <3 Annyira örülök annak, hogy nem okoztam csalódást! :) Komolyan? :O Atya világ szent ereje…. :O Komolyan? Jézusooom… na jó megpróbálom összeszedni magamat, de e láttán nagyon nehéz összpontosítanom. Az, hogy úgy gondolod, hogy ilyen szinten állok, a legszebb dolgok közé tartozik, amit eddig nekem mondtak. Hiszen távol állok a nagy írónők világától és nem hiszem, hogy valaha is elérem azt, amit ők. De végtelenszer köszönöm, hogy így vélekedsz az én irományaimról! <3 Igen gondolom mindnyájan erre a pillanatra vártok és, hogy mikor következik be, ha egyáltalán bekövetkezik az majd a jövőben kiderül! :) Tudom, gonosz vagyok, hogy ilyen sejtelmesen térek ki erre a témára, de nem szeretnék titkokat felfedni, hiszen egyszer úgyis megtudtok majd mindent! :) Engem pedig az tölt el kellemes érzéssel, hogy ilyen mondatokat szántál, egy angyal vagy! <3
Millió puszi és szoros ölelés! <3 <3 <3 Mindent köszönök/ köszönünk Neked! <3 <3 <333333333333333333
Drága, legtehetségesebb, imádni való Bloggerináim!
VálaszTörlésWáó! Minden héten egyre jobb rész kerül fel a blogra, nem is tudom miképpen tudjátok ezt megtenni. Fantasztikus, lehengerlő, varázslatos! Tetszett, amiért ez a fejezet most inkább gondolati síkon ment, jó volt újra Harry szemszögéből olvasni. Irtózatosan kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Ha nekem fiú dalt írna/énekelne azt hiszem nagyon meghatódnék, de hogy Cara mit fog tenni, na azt nem tudom!
Jaj, tényleg annyira nehéz szavakat találni egy ennyire lehengerlő olvasmány után! Csodálatosak vagytok! Ez a történet maga a tökély, kezdve onnan, hogy Harry és Cara kiskoruktól legjobb barátok, és most mégis külön vannak... Aztán ott van Will, Gemma, jaj, komolyan egytől-egyig minden karakter különleges, ez pedig a Ti érdemetek, hiszen borzalmasan tehetségesek vagytok! <3333
Nem is tudok most már mit mondani, ez a blog az egyik kedvencem lett, annyira idilli, izgalmas és szerethető! Imádok benne mindent, és persze Titeket is, lányok! <3
Millió puszi, Azy
Drága, Egyetlen Azy!
TörlésElképesztő vagy! *.* Nem találok szavakat arra, hogy mennyire szeretlek! <3 Borzasztóan jól esik nekünk, hogy ezen a szinten támogatsz bennünket és ezen az estén te vagy a második, aki elérte, hogy könnyekig hatódjak. És ezek a jelzők… most valahogyan nem tudom rendesen összeszedni a gondolataimat, mert inkább egy csontropogtató öleléssel tudnám a leginkább kifejezni az érzelmeimet. De azért a próbálkozást nem zárom ám ki! :) Amikor ezt a fejezetet írtam kicsit mélyponton voltam és ez nagyon segített abban, hogy hitelesebbre vegyem a figurát már, ha ezt sikerült elérnem. Nos, a dolgok meglepő stádiumban haladnak tovább ezt garantálhatom. Én is biztosan így éreznék, ha egy fiú ezt a fajta gesztust alkalmazza velem szemben, de hát mint ahogyan Te is írtad Cara – nál ezt sosem lehet tudni. Nekem meg azok után nehéz szavakat találni, hogy a mondataidat olvasom! *.* Nem, Te vagy a csodálatos! Szomorú, hogy külön vannak nagyon, és leginkább az, hogy ez mind Will alkotmánya. A szereplők nekem is a szívemhez nőttek és én még kiemelném Jane – t is, az én törékeny kis báránykámat! :) Elképesztő és egyben hihetetlen, hogy így gondolod, rettenetesen szeretlek! <333333333333333333 Mi is borzasztóam szeretünk és imádunk Téged!!! <333333333333333333
Millió puszi és csontropogtató ölelés! <33333333333 Köszönjük, hogy ennyire mellettünk állsz és támogatsz bennünket!!!! <33333333333333
Drágáim!
VálaszTörlésEz a rész valami fantasztikus volt. Nem találok rá szavakat. Imádom ahogyan megfogalmazod a történet menetét és az érzelmeket. Teljesen átjártam Harry szomorúságát, és izgatottságát. Imádom olvasni ez a blogot mert valami fergetegesen jó. Gemma nagyon aranyos volt, hogy megpróbálta kibékíteni Harryt és Carat, bár ez nem éppen a legjobban sikerült. Nagyon örülök neki, hogy végre kiderült, hogy tulajdonképpen Cara írt egy smst Harrynek, csak ő nem tudta pont elolvasni. Nagyon remélem, hogy Cara elmegy abba a klubba mert már nagyon várom, hogy megtudjam mit szól ahhoz, hogy Harry írt neki egy dalt. Nagyon remélem, hogy végre kibékülnek mert nagyon drukkolok nekik.
Szóval siessetek a kövi résszel ha nem akarjátok, hogy megőrüljek.
MIllio puszi! :)
Drága Szandi!
TörlésBorzasztóan jól esik, hogy így gondolod! *.*És Te nem találsz szavakat? :O Én nem találok inkább, hiszen elképesztő vagy! <3 Jaj, annak nagyon örülök, hiszen pontosan ez volt a célom ezzel a kis fejezettel és melegséggel önt el, hogy sikeres „munkát” végeztem! :) Borzasztóan köszönjük a biztatást, a dicséretet és azt, hogy támogatsz bennünket! <3 Igen, Gemma valóban egy földre szállt angyalka, aki végezetül jó, hogy ekkora szerepet kapott a történetben, amit eleinte sajnos nem akartunk neki megadni :( De végül is itt van, nagyobb szereplői jellemmel, aminek én is borzasztóan örülök. :) A békülés részét én is sajnálom… és majd kiderül mi lesz a következőkben! :) Igen, végre valami ki is derült a múltból és még jó pár dolog a felszínre is fog szivárogni. És hogy elmegy e? A jövő kérdése, amit a következő fejezet fel is fog fedni. Ahogyan az is, hogy mi lesz Cara és Harry kapcsolatával és, hogy az a bizonyos dal egyáltalán a felszínre kerül e. Igyekszünk, ahogyan csak tudunk drága, de mi sem nyertük lottón az ujjainkat, tudom furcsa poén – ha egyáltalán nevezhető annak – de nagyon fáradt vagyok, szinte semmire sincsen energiám. Remélem, azért nem fogsz megőrülni és azt is, hogy jó napod volt a munkában. Várj csak, majd hétfőn kifaggatlak, úgy, ahogyan Te is szoktál. Remélem nem unatkoztál nagyon a kevés forgalom miatt :)
Millió puszi és szoros ölelés! <3 <3 <3 Nagyon szeretlek és köszönünk Neked mindent! <3 <3 <3